Mágnás Elzától a Tinderig – így zajlott az ismerkedés egy évszázada

„24 éves köztisztviselő 3-4 ezer korona évi jövedelemmel megismerkedne 20-30 ezer korona hozománnyal rendelkező csinos leánnyal”; „filigrán özvegyasszony megismerkedne házasság céljából anyagilag szegény, de lelkiekben gazdag férfival. Szeretetre vágyom jeligére.”

Az Arcanum archívumában fellelhető régi lapok kiapadhatatlan forrásai a mai szemmel olvasva megdöbbentő, humoros vagy éppen szomorú társkereső hirdetéseknek. Az első hirdetés 1912-ből, a Budapesti Hírlapból, a második 1948-ból, a Friss Újságból származik – s bár a megözvegyülés okait nem firtatja benne a hirdető hölgy, a második világháború közelsége és a málenkij robot és az erősödő kommunista terror napi valósága ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk.

– mondja lapunknak Szalai Piroska szociológus, aki „civilben” a Korzózz Velünk keretein belül vezeti A bálteremtől a Tinderig című városi sétáját – egy ilyenre szerettünk volna mi is elmenni, sajnos azonban a vírushelyzet lehetetlenné tette ezt, noha izgalmas lett volna bepillantani a báli legyezőnyelv, a tánc, a főúri palotáktól a bordélyházakig ívelő világba.

A társkereső hirdetések polgárosodása

Szalai Piroska veti fel: az általa áttanulmányozott jókora mennyiségű társkereső újsághirdetés alapvetően nem különbözik sokban egy maitól.  Az újsághirdetés is éppúgy önreklám – mondja, hozzátéve: az anekdoták szerint már az 1720-as években felbukkant az első nő, aki újsághirdetésen keresztül próbált meg társat találni. Ehhez persze valószínűleg szükség volt arra, hogy a hölgy tudjon írni és olvasni, ami akkoriban ritkaságszámba ment.

Ahogy hazánkban is lendületet vett a polgárosodás, úgy jelentek meg a magyar lapokban is a hasonló hirdetések, először a 19. század végén nagyobb tömegben, ezek pedig valóban nem sokban különböztek egy mai társkereső profil szövegétől, hiába a közbeiktatott technika, a benne lévő emberek ugyanazok maradtak ugyanazokkal a vonásokkal – sorolja a szociológus, aki érdekesnek tartja, hogy a netes társkeresés után ismét fellendülőben vannak – vagyis a COVID előtt voltak – a személyes „rapidrandik” is;

Táncmulatság 1916-ban (Fortepan)

Kalandorok kíméljenek!

Mindenesetre egymás mellé téve a szövegeket valóban sok hasonlóság fedezhető fel: például az ismerkedés célja kapcsán a komoly, illetve az alkalmi kapcsolatok keresésének megjelölése:

„Szolid, fiatal hölgy feltétlen úri emberrel, aki nyugdíj jogosult, házasság céljából megismerkedne. Kalandorok kíméljenek, fényképes leveleket kérek” – szintén a Budapesti Hírlap egy 1912-es számából való, ez pedig a Tinderről: „először is a félreértések elkerülése végett, komoly kapcsolatot keresek, nem pedig futókalandot. Ha olyan srác vagy, aki csak egy könnyű légyottra vágyik, akkor nem én vagyok a megfelelő személy.”

De ugyanígy megvoltak az alkalmi időtöltést keresők is. Mint Szalai Piroska hangsúlyozza, a századfordulóra egészen elfogadottá vált az újságban való társkeresés gyakorlata – a milliós nagyvárossá duzzadó Budapest forgatagában nem voltak meg a személyes ismeretségek azon hálója, mint az ember szülőfalujában –, s már tekintélyes napilapok is befogadták a hirdetéseket.

„Három tisztességes iparoslegény ez úton óhajtana megismerkedni szórakozás céljából három csinos szakácsnő vagy szobalánnyal. Cím: „kis szőke 21”, „Szőke 26” és „Barna legény” – egy hirdetés a Kis Újság 1896 november 4-i számából.

„Nem ígérek semmit, de azt betartom. Ha feleséget és/vagy gyermekeid anyját keresed, spoilereznem kell: az nem én leszek” – ez pedig megint csak a Tinderről.

Mágnás Elza és a puncs.hu

Szalai Piroska hozzáfűzi: sokszor éri a fiatalokat az a vád, hogy érdekkapcsolatokat kötnek, sőt, erre még külön platform is nyílt pár éve, ha a puncs.hu-ra gondolunk, azonban az érdekalapú kapcsolatok feltehetőleg egyidősek az emberiséggel, és a századfordulón is virágzottak. Ez a hirdetés, amely egy 1896-os Pesti Hírlapban szerepelt, akár Mágnás Elzáé is lehetett, aki ekkor érkezett a fővárosba, és hamar ráunt a cselédéletre, és próbált keríteni magának egy sugardaddyt:

Persze az érdekkapcsolatok „tisztességes” része a közvetítés útján való házasságkötés volt, egy szintén 1896-os (májusi) Budapesti Hírlapban például egy „Intelligens, erényes leány, barna, csinos, de nem fiatal, néhány ezer frt hozománynyal óhajt hozzá illő férjet”, neki „Házikincs” jeligére lehetett írni, fényképpel.

Ugyanitt egy novemberi lapszámban a külső tekintetében igencsak önkritikus hölgy jelentkezett azzal a hirdetéssel, hogy „Intelligensebb házhoz tartozó, 16 éves, csúnya barna leány vagyok, komoly ismeretségből szeretnék megismerkedni egy hozzám illő iparossal, hozományom 500 frt.” – ő a „Páros élet a legszebb élet a világon” jeligét választotta.

Protestáns táncest 1930-ban a budapesti Pannónia Szállóban. Fortepan, adományozó: Mussa Gymma Réka

A különféle közvetítőirodák is hirdettek, nem is mindig aprózták el a dolgot: a Budapesti Hírlap 1912-es egyik cikkében arról tudósít, hogy „legkülönbözőbb korban férjhezmenendő úrhölgyek állandóan előjegyezve 10.000 korona hozománytól 200.000 korona és ennél magasabb összegű hozományig”.

Persze nem mindenkinek volt mindenekfeletti szempont, hogy az ara pénzes legyen, különösen, ha az illető egyedül élt egy erdő közepén:

„Nyugdíjképes, kellemes megjelenésű harmincnégy éves, keresztény, nőtlen, nyolcezer korona évi jövedelemmel bíró erdész vagyok. Megfelelő ismeretségem hiányában ezúton keresek hozzámillő jó családbeli hölgyet feleségül. Jól szituált helyzetemnél fogva a hozományt nélkülözhetem”.

sőt: kilenc lapszámon keresztül hirdette magát az a férfi (a Pesti Hírlap 1893. május 22. és 30. közötti számaiban), aki olyan „bpesti, vagy vidékről gyakrabban felránduló hölgyet” keresett, „ki sem házasságra, sem anyagi támogatásra nem számit, csak unaloműzés céljából megismerkedne egy középkorú gavallérral”.  

Táncolók 1928-ban (Fortepan)

A szocialista erkölcs és a „levelezőtársak”

A tárkereső hirdetések az egész huszadik századot végigkísérték aztán; a társadalmi-anyagi státusz – vagyon, hozomány, nyugdíjjogosultság – kiemelten számított. A gyakorlat túlélte a világháborúkat is, csak az ötvenes évek elején tiltották be egy rövid időre a társkereső hirdetéseket – sorolja Szalai Piroska –, mert a „szocialista erkölccsel” nem fért össze, de aztán megint enyhítés következett, és visszatértek a hirdetések is. 

Megvolt a korok finom kódnyelve is, a hatvanas-hetvenes években például „levelezőtársat” kerestek,

– jegyzi meg a szociológus. 

Amiben mégis más volt ez, akár 1890-ben, akár 1970-ben, mint ma, az a sebesség: a sokszor durván tolakodó hirdetések a felesleges körök megspórolását célozták, hiszen míg ma percek, másodpercek alatt érkezhet válasz egy üzenetre, napi csaknem kétmilliárd jobbra-balra húzás történik a Tinderen, ötven-száz évvel ezelőtt hetekbe is telhetett a dolog. Olyan is volt, meséli Szalai Piroska, aki már előre arról tudakozódott, hogy az illető hölgy jelen lesz-e egy bizonyos bálon, mert akkor föltétlen tiszteletét teszi.

A remélt partner leírása is részletes éppen ezért: sok nőnél kitétel volt, hogy a férfi legyen diplomás, vagy éppen „jó megjelenésű iparos”.

Érdekes, ám jellemző módon gyakran előkerül az „önhibáján kívül elvált” kitétel, főleg nőknél – teszi hozzá a szakember, aki a férfiak és a nők legnagyobb félelmeit is megosztja velünk, ami egy „vakrandi” előtt leggyakrabban támad bennük: a hölgyek attól tartanak, hogy egy sorozatgyilkossal találkoznak a kiszemelt partner álcája mögött, a férfiak pedig attól, hogy látatlanban kiszemeltjük kövér.

(borítókép: 1914-es táncmulatság. Forrás: Fortepan, adományozó: Saly Noémi)